A kisfiú keze remegett, ahogy óvatosan a helyére próbálta tenni a következő kártyát. A várkapu már felépült, a kocka-oszlopokon egymásra dőlő kártyalapok
bizonytalanul álltak a nappali padlóján. Apu mosolyogva nézte őt a szemüveg mögül, látszólag újságot olvasva. A vár lassan egyre nagyobb lett, a közepén egy magas, stabil kocka-oszlop állt, a kisfiúnál is magasabb. Érezte, hogy még nem teljes a műve, de nem tudta, mivel díszíthetné méltóan. Nem is messze, a faragott tölgyfa asztalon egy karcsú borospohár állt. A csillár fényénél gyönyörűen csillogott, és ahogy meglátta, a kisfiú tudta, hogy megtalálta az utolsó építőkockát. Lábujjhegyen odasétált az asztalhoz, és addig ágaskodott, míg elérte a szélét. Hangtalanul megfogta a pohár alját, és óvatosan lehúzta magához. Odaosont a várhoz, még a lélegzetét is visszatartotta, és végtelenül lassan ráhelyezte a poharat a vár közepén álló oszlopra. A kisfiú izgatottan figyelt.  Az oszlop megremegett, majd hirtelen szétesett, összezúzva az egész várat. A pohár a padlón koppant egyet, és kettétört.  A kisfiú rémülten körbenézett, hogy meglátták-e.
Anyu azonnal odaugrott a zajra, majd felmérte a károkat. Megcsóválta a fejét, majd arcán félmosollyal megdorgálta a kisfiút. „Még ráérsz  egész házakat lerombolni, ifjú barátom.”
Apu felnevetett, már letette az újságot. „Tiszta apja, igaz?”

Anyu arca hirtelen nagyon szomorú lett.